A téma maga ugyan építészeti vonatkozású, de mint oly sokszor most sem azon fog múlni a végeredmény minősége, ki mit is tervezett? Ez rossz hír az építészeknek és rossz hír a társadalomnak is, mert azt jelzi, ismét olyan döntés született, ami mellőzte a szakmai előkészítést.

Tévedés ne essék, a probléma gyökere a legkevésbé sem építészeti, sokkal inkább stratégiai, közgazdasági, pénzügyi és legalább ennyire szociális. És csak majd ezek után jöhet(ne) az építészet a maga eszközrendszerével.

10 ha nem százezrekre becsülhető azok száma, akiknek a feje felől – a nem fizetett devizahitel fejében – elvihetik házát. Magában a problémahalmazban olyan potenciális társadalmi robbanás esélye rejlik, amit kár volna lebecsülni. Egy ilyen helyzetben kiemelni az érintettek 0,5 %-át (!!!), vélhetően nagyobb kárral fog járni, mint haszonnal.

Először is rogyásig vagyunk üres lakásokkal, a piac áll, aki szeretné eladni sem tudja, a bankok a jelzálogként a nyakukon maradt lakásokkal sem tudnak mit kezdeni.

Erre most nincs forrás, hiába akarnak elkölteni erre 10 milliárdot, ismerve a korábbi gyakorlatot, ez fel fog menni 15-re, majd húszra és még magasabbra. A fajlagos költségek indokolatlanul magasak lesznek és mivel ez a megoldás politikai síkra terelte az egész kérdést, a politika mindezt akkor is meg fogja valósítani, ha pénzügyesek, közgazdászok közben a fejüket fogják majd. Kerül, amibe kerül, „hiszen megígértük”.

A nagyobb gond ott van, hogy a köz által ismeretlen emberek egyszer csak elgondoltak egy sohasem volt életet általuk ismeretlen emberek számára, akikben csupán annyi a közös, elszegényedtek és emiatt elvitték a lakásukat a fejük fölül. Ők lesznek – no nem a megbízók – hanem a majdani használók. Honnan is jönnek ők? Nem tudni. Budapesti belvárosi lakásból, peremkerületi családi házból, nagyvárosi kertes övezetből, kistelepülésről? Nem tudni.

Mint ahogy azt sem lehet tudni, hogy mivel foglalkoznak, hol van a munkahelyük? Ha ide költöznek, akkor mi lesz a munkahelyükkel, bejárnak vagy ha pl. 80-100 km-re kerülnek, akkor új helyet kell keresniük. No de ebben az időben?

Mihez értenek? Aki egy társasház 3 emeletén élte le az élete nagyobbig felét, annak hiába adnak oda egy kosár vetőmagot, csak egy íróasztal mellett ülő kivülálló gondolhatja, hogy egy veteményest gondozni a hülye is tud. Nem tud.

Az önellátás ma már a falusiak többségének sem megy. Nincs rá idő, nincs rá elég szabad kéz, nincs elég terület hozzá. Az állattartás takarmányt igényel, a takarmány pedig földet, amit viszont meg kell művelni. Aki tápot vesz, örülhet ha nullszaldósra ki tudja hozni. Az önellátás jól hangzik, de színtiszta becsapás, csak egy szirénhang. Csökkentheti a függést, de nem tudja kiváltani. A mezőgazdaságot is csak a társulások illetve a koncentráció mentheti meg.

Akit arra kárhoztatnak, hogy Ócsán majd a sok évtizede városi lét után magának kell létrehozni az ennivalóját, az jobban teszi, ha átgondolja, akarja-e ő ezt az egészet?

Kezdhettük volna persze azzal is, hogy az 500 családot mi alapján fogják kiválasztani? A kimaradó 99.500 család joggal fogja azt feltételezni, hogy kivételezés történt. Lehet egy ilyen kiválasztást egyáltalán igazságosan lefolytatni?

A hosszú bevezető után érünk csak el magukhoz az épületekhez. Van tervpályázat, van nyertes, de mégsem ő kapja meg a megbízást. Bár nyílt a verseny, jól érzékelhető a pálya erősen lejt az egyik építészeti tábor irányába. Ha jól csinálják, ám legyen, végülis nem ez a legnagyobb baj.

A kérdés persze itt jön elő ismét. Kinek is kell tervezni, milyen életforma kereteit kell megteremteni és kik lesznek a beköltözők? Most akkor erőnek erejével újparasztokat szeretnének látni a döntéshozók, vagy tevékeny hobbikertészeket, esetleg csak igen-igen hálás beköltözőket kiválóan menedzselhető médiabemutatással?

Ha mindezeket végigvesszük, már nem is érdekes, hogy B, A vagy éppen A+-osok lesznek a házak, van-e esély egy korszerűbb falu megteremtésére, van-e igény és akarat egy sohasem volt életformához igazodó vidéki ház  funkcionális kialakításához. Mindezek után már annak van a legkisebb jelentősége, hogy mindezt tulipántos kiskertajtóval vagy anélkül képzelik-e el.

Nekem úgy tűnik az építésztársadalom nem igazán tud mit kezdeni az alapvetően megváltozott falusi életformával. Ez jól látszott az árvizi és a kolontári házak tervein is. Az az ősi típusú falusi ház, ami a lakhatáson túl egyben egy gazdasági egység kiszolgálója is volt, arra a funkcióra ezek a házak már nem alkalmasak. Mi marad akkor, mint a hajdan volt formavilág. Hajrá!

a tervek letöltése